
Az eddigi kirándulásainkkal szemben itt
nyolcra bővült a létszám, ugyanis Reni is csatlakozott kis csapatunkhoz, aki
nagyon vidám tagja volt - az eddig sem igazán szomorkodásáról híres -
társaságunknak. Lejártuk a lábunkat, voltunk például a Múzeum Szigeten, az
Alexander Platzon, a Check Point Charlie-nál, a Sony Centerben.
A Berlini Fal Emlékhely mindenkire nagy hatással volt, de mi úgy éreztük, adnunk kell ott a lelkünkből egy kis boldogságot.
Beültünk kávézni, ahol egy
bevásárlóközpontot keresve egy "kedves" pincértől megtudhattuk, hogy
Berlinben vagyunk, voltunk a Mercedesnél, de egy jelmezboltban is szétnéztünk,
ahol kicsit mindenki átalakult.
Aztán eljött a búcsú pillanata. Szombat
hajnalban - amikor sokan még a tegnapot sem fejezték be - szomorúan, ám sok
élménnyel gazdagodva és elég fáradtan álltunk a koffereinkkel útra készen a
Hauptbahnhofon, ahol sokadjára hallottam azt a mondatot, hogy
"Tanárnőőőőőőő, én nem akarok hazamenni!"
Majd mire a nap igazán elkezdődött, már
Budapesten voltunk. Búcsút vettünk egymástól, hiszen - vagy a reptéren vagy
otthon - mindenkire vártak a szülők, a testvérek, a húsleves és a nagymama...
Azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, hogy ez egy fantasztikus utazás volt!
Azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, hogy ez egy fantasztikus utazás volt!

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése